A trópusi területeken az ősi meleg időszakban gyorsan terjedtek a halak, a nagy óceáni tempók ellenére

A paleocén-eocén termikus maximum (PETM) 56 millió évvel ezelőtt egy nagyon magas globális hőmérsékleti intervallum volt, amelyet gyakran a legjobb klímaberendezések ősi analógjának neveznek.

A halak a felmelegedő éghajlatra legérzékenyebb organizmusok közé tartoznak, és a trópusi tengerfelszín hőmérséklete a PETM során valószínűleg megközelítették azokat a hőmérsékleteket, amelyek egyes modern tengeri halfajok számára halálosak, egyes becslések szerint. De egy keleti egyiptomi sivatagi helyről újonnan felfedezett halmaradványok azt mutatják, hogy a tengeri halak a PETM során legalább néhány trópusi területen virágzottak. Az egyiptomi tudósokból álló csapat és a Michigani Egyetem munkatársa által készített tanulmány pillanatképet nyújt az ökoszisztémáról egy rendkívüli felmelegedési esemény során, és betekintést nyújthat a jövőbe. “A PETM eseménynek az akkori életre gyakorolt ​​hatása széles körű érdeklődésre vezet vissza. De a mi tanulmányunkban azt a nagy hiányosságot akartuk megfejteni, hogy a trópusok élete hogyan reagált, mivel ez a régió nem sok mintát tartalmazott sok fosszilis csoport számára”.

“A halakra vonatkozó kevés bizonyíték alapján – emlékeztetve arra, hogy ez az egyiptomi webhely nyújt első pillantást a trópusokról – úgy tűnik, hogy meglepően jól viselték a PETM-et, sőt vannak utalások arra, hogy a csoportban a diverzifikáció fontos lehet a történtek után is”- mondta Friedman, az UM paleontológiai múzeumának igazgatója, a Föld- és Környezettudományi Tanszék docense. A geológiai cikk vezető szerzője Sanaa El-Sayed, az egyiptomi Mansoura Egyetemen paleontológus, aki ősszel a Michigani Egyetem doktorandusza lesz. Az újonnan felfedezett kövületegyüttest, amelyet Ras Gharib A néven ismerünk, az egyiptomi keleti sivatagban, Kairótól nagyjából 200 mérföldre délkeletre, valamint a Szuezi-öböltől és a Sínai-félszigettől nyugatra tárták fel.