Csend volt az erdőben. Nem zavart négykerekűek látványa, kipufogógáz, rádiózene. A szombat délutáni nyugalom szelíden terítette be a zöldet. Örültem a békének, a fáknak, az erdőillatnak. Idegnyugtató, lélekelevenítő hangja volt ennek a csendnek. A közelben bogarak zúgtak, csicsergő madarak feleseltek egymásnak, odébb kakukk büszkélkedett kétszótagú tudományával. Csak a pillangók voltak némák. Keringőztek körülöttem, légies kis lényük játékosan telepedett meg egy-egy virágon, hogy aztán néhány pillanat múlva továbbrebbenjen. Úgy szerettem volna megfogni legalább egyet! Mióta az eszemet tudom, mindig örömmel szemléltem őket, s vágytam arra, hogy egyszer ügyesen elkapjak egyet, egészen közelről szemügyre vegyem, majd lássam, hogyan repül tovább kiszabadulva markom fogságából.
Lehajoltam egyik plánta mellé és vártam. A legelső próbálkozásom sikertelen volt, a lepke gyorsan tovaszállt. Semmi vész. Jönnek mások. Aztán -hopp! és megvagy! -kiáltottam fel diadalmasan a következő mozdulat után. Végre a kezemben tartottam egy pillangót. Fehér volt és szép, de nem csapkodott apró szárnyaival. Mozdulatlanul feküdt tenyeremen. Megölte szeretetem, abbéli vágyam, hogy megfogjam.
Óvatosan visszhelyeztem a virágra. Ha élve nem örülhetett neki, halálában legalább nyugodjon rajta.
Fájtam. Tovább léptem. Döntöttem. Nem akarok többé lepkéket fogni. Amíg csak élek, nem fogom kinyújtani kezem, hogy rabul ejtsek egy pillangót. Övé az erdő, a rét, a virág, a lég -a szabadság. Pillangót csak pillangó kergethet. Mert nem szorítják agyon egymást.
Fájok. És hallgatom a lélek némaságát.