|
Írta: Greiner Thomas
|
|
2008. szeptember 27. |
|
Ős-forró sűrű sötétség, mi körül ölel. A kezdetektől... S ha sejteni vélném, mi is az idő, tán azt is tudnám, hogy személyes örökkévalóságom épp kilenc hónapja tart már. Ám nem tudom mit jelent az idő. Nem tudom, mi az nem tudni... Sejtjeim arcukat bátran vetik anyám méhének mindenségében dúló impulzus-zivatarnak. Neuronjaim bacháns nimfatáncot járva tündedalt énekelnek szűz agyamnak. Nem tudom elhatárolni magam az engem körülvevő közegtől. Nem kezdődöm, s véget nem érek. Minden vagyok és semmi sem. Így volt ez tegnapig. Mert tegnap Isten a fülembe súgta, meg fogok születni. Nem tudtam ki volt ő, s mi a tegnap, vagy a születés. Nem tudtam, ahogy mást sem. De éreztem. Éreztem Istent, a születést és a tegnapot. Azt, hogy ma van születésem tegnap volt holnapja. Ma... Mozogni jó. Érzem, hogy anyám, kiről nem tudok, érez. Érzem, ahogy fájok. Megtanultam, nem is olyan rég, hogy egyre növekvő testem minden molekulája s kémiai folyamata valamiképp én vagyok. ,, Én ". Nevettem akkor ezen. De most nem nevetek. Most fáj. Mintha a velem, köldökzsinórral összeígért anyai univerzum egyszerre csillagpusztító erővel préselné gyönge valóm. Fájdalommá változom magam is. Isten végig nekem suttog. Nem értem a szavakat, miket bajsza alatt mormol. Tűnni látszik az ölelés, s ha sejteném, hogy éppen most születek, tán gondolataim az elfolyó magzatvíz jelentésén járnának. De nem sejtem, s nem tudom, hogy éppen mit nem sejtek. Vergődni kezdek, s harcba szállok a semmivel. A gravitáció cselt vet, s megcsáklyázva tömegem a mélybe húz. Torkon ragad a lét értelmetlenségének fullasztó vas marka, s arcomba köpi a szavakat, melyek addig sosem ismert mélységekig hatolva rágni, s tépni kezdik élni akarásom gyönge selymét. Édesanyám méhe most életemre tör. Mit adott, most tán visszaköveteli? Haldoklom... S akkor... felhasadt addigi végtelen terem, s időmnek húsból szőtt szövedéke. Felvágták anyám hasát... Dermesztő jégdárda zápor veri pórusaimon sosem tapasztalt ütemét. Még soha nem éreztem hideget. Fázom... Fehér, nem várt fotoncseppek hullnak alá világmindenségem megnyílt egén át. Megfagyok, s elemészt a fehér fény. Isten a szemembe néz. S mielőtt meghaltam volna... Megszülettem!
|
