|
Írta: Koncz Gábor
|
|
2008. szeptember 05. |
|
Kidobottan… Kidobtak, elnyomtak. Meg sem kérdeztek. Mivé is lettem?Mit is látok? Csak kiáltok! Fájdalomtól üvöltve! Bennem.Látom nekifeszült dühöd, mely mindent, mindent eltakar.Bennem látod tehetetlenséged, nem ismered fel, lelked mit akar.Magadba fordulsz, majd dühvel nézel. Bennem látod. Én a baj!Szárnyaim általad már régen vesztve, törve. Szavaiddal.Magammal is nehezen bánok. Tudod, ismered gyengém.Kitárulkoztam. Bánom. Nagyon. Tehetném? Feledném!Magamat adtam. Csak a sebezhető lényem. Célpontot!Magad helyett öltél engem, mint gépi mosóporod a foltot.Nem tudsz engem pusztítani. Megelőztem. Páncélommal.Sírva vettem a rozsdát. Látlak megtisztulva. Odaát. Magammal.Mielőtt eljönne a másféle lét, vagy nemlét. Egyetlen kérésem:Folytassuk ott, mielőtt elkezdődött a második kiűzetésem.Bár már tán soha nem lehet olyan, mit egyszer álmodtam.Szeretnék megpihenni, elnyugodni édes, ölelő karodban.Szerelmünket nem áldozhatjuk nemtelen, rút dacunkkal.Együtt tudjuk megoldani bajainkat, nem dúló haraggal.Legyél velem örökké, maradok neked hűséges, jó társad.Csak akkor lelem meg helyem Kedves, ha magamba zárlak.
|
